Vérre menő küzdelem

elmélkedés Úrnapja szentírási szakaszaihoz

Kegyetlen az állatvilág, ahol az erősebb legyőzi a gyengét, hogy megehesse. Még kegyetlenebb az emberiség, ahol az erősebb a hatalomért öl. Vérre menő küzdelem, erőszak, hatalomvágy: ezek emberi világunk ismertetőjegyei. A háború árnyékában a félelem és a nyerészkedés gátlástalanságában megállíthatatlanul kivetkőzik az ember emberségéből. Úgy tűnik, ezen a lejtőn nincs megállj. A lehúzó spirál mind sötétebb bugyrokig taszigál-vonszol, ahol mindannyian, győző és legyőzött, áldozattá válunk. Ezért lesz Isten is áldozat egy vérre menő küzdelemben. Gyengévé, kiszolgáltatottá lesz, azt az arcunkat mutatja felénk, amelytől elfordulunk, ha meglátjuk. Nem szeretjük érte, mert pont ilyenkor hasonlítunk rá igazán. Megtöretik értünk, mint búzakenyér, kiserken a vére, mint a szőlőszemé a présben, utolsó sóhajában. "Ő az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk." (Zsid 9,14b) Ott köt velünk szövetséget, elköteleződést az istenes életre, ahol egyáltalán nem érezzük isteni hatalmát, végtelen nagyságát; itt egyenlő szerződő félként kimondhatjuk: "Az Úr minden szavát megtartjuk." (Kiv 24,3c)

"Ő pedig így szólt: »Ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik.«" (Mk 14,24)

A legmélyebb ponton túlról, a Gonosz sötétségéből kiáltja felénk Krisztus vállalásunkat megpecsételő vállalását, az utolsó vacsora meghagyását, amivel garantálja a szövetség érvényét akkor is, ha mindent tönkre tettünk: a teremtett világot, a jövő társadalmát, szeretteinket, saját magunkat. Akkor is érvényes az új szövetség benne, "az Úrnak békeáldozatul [adott] fiatal" életben (vö. Kiv. 24,5b). A "bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget." (Zsid 9,15b) Ez a mi örökségünk.

Egy vérre menő küzdelem, ami minden nap megszüli a reményt.