Szikrázó hó

elmélkedés az Évközi 17. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

"Mínusz tizenöt fok volt. Két kecske is elleni készült. Ezért forróvizes vödrökkel indultam segíteni nekik. Éjszaka volt. Ahogy kilötykölődött a víz a lábamhoz verődő vödrökből, azonnal ráfagyott a nadrágomra jegesen ölelve a vádlimat. Ez jelentősen apasztotta lelkesedésemet, míg a mintegy kétszáz méterre levő karámhoz menet félúton, mérgelődve tettem le a vödröket, és szidtam magamat, hogy "kellett ez neked? Biztos, hogy ilyen életet képzeltél magadnak? Itt, éjnek idején?". És akkor körülnéztem. Sziporkázva csillogott a telihold fényében a masszív hótömeg a földön, a fákon, bokrokon körös-körül. Fölöttem pedig a csillagos ég, mint királyi palást borított be csillogón, fenségesen fényesen. Akkor mintegy kiszakadtam a világból, a gondból, a hidegből, a kétségek közül, és az Isten tenyerén éreztem magam, aki mint rémült madárfiókot meleg tenyerébe rejtett, és megnyugtatott. Tudtam, hogy Ő velem van, és én a helyemen vagyok."

Valahogy így mesélte el egy kedves ismerősöm, hogyan talált rá a szántóföldbe rejtett kincsre, a kereskedők álmának nevezett igazgyöngyre (vö. Mt 13,44-46), Salamon bölcs és értő szívére (vö. 1Kir 3,9a). Arra a világra, ami nem hasznos, hanem szép és éltető. Ami nem profitot termel, hanem megbabonáz. Ami nem egy bevásárlóközpont pultja, ahol az áru gazdát cserél, hanem otthon, amely véd és melenget.

Ebbe a világba kaptunk meghívást, hogy otthon legyünk benne. Hasonlítsunk "a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő" (Mt 13,52b), őrizve az értékest hozzátéve saját képességeit. Minden igyekezetünkkel azon legyünk, hogy jó halakká növekedjünk Isten mosolyától a nagy halászat napjára. Minden nap telítődjünk a gondoskodó Isten gyönyörűségével, meglátva az értelmét szépnek és szenvedésnek egyaránt. Mindkettő Istenhez visz közelebb. Mert "az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek." (Róm 8,28) Tedd le a vödrödet, és nézz körül!