Látóvá vagy elvakulttá?
Sok rövidlátó tapasztalja, hogy élete delén túljutva javulni kezd a látása, akár a szemüveget is elhagyhatja. Ugyanakkor fájó emberi tapasztalat, hogy a félelmek, a rettegés, a beletörődés, de az egyszerű megszokás is, melyhez körmünk szakadtáig ragaszkodunk, beszűkítik látásunkat, csőlátásúvá vagy egyenesen elvakulttá tesznek. Eszerint válhatunk látóvá vagy elvakulttá? Netán elvakultságunkból látóvá?
János evangéliumában Jézus megszólít egy vak koldust. Beszélgetésbe elegyednek, kiderül, hogy vakon született, ezért kényszerül koldulásra. Jézus a Templomból jön, ahol a zsidó vezetőkkel folytatott vitában ellenfelei már épp meg akarták kövezni. A meg nem értés falai magányossá teszik. Talán ezért is tudott oly mélyen azonosulni ezzel az elhagyatott emberrel. Jézus a vakot korabeli gyógymóddal, nyállal sarat készítve és a beteg testrészre téve gyógyítja meg. Képzeljük el, hogy a vaknak milyen bíztatást jelentett, hogy érezhette Jézus tenyerének melegét, ujjainak határozott mozdulatait az arcán. Jézus erőt adott neki, hogy áttörje vaksága falait. János evangélista a sár szó helyett a teremtéstörténetből ismert agyag kifejezést használja itt, és ezzel gyengeségeinkre, bűnre hajló embervoltunkra utal, mely Isten után kiált. A sarat a Siloe tavában kellett a vaknak lemosnia. A tavat egy a dávidi városon kívül fakadó forrásnak 533 méter hosszú alagúton "küldött" vize táplálta. A vak fiút Jézus kezének érintése változásra bátorította, az agyag saját gyengeségét juttatta az eszébe, a "küldött" víz pedig Isten küldötte iránti teljes bizalomra és örömteli engedelmességre indította. Mindez megnyitotta a szemét.
Elsőként egyszerű emberekkel találkozik a már látó fiatalember, szomszédaival, ismerőseivel. Maga is küldötté válik: tanúságot kell tennie, mi történt vele, hogyan változott meg az élete. És ezt ő készségesen megteszi. Jólesik neki elmondani, hogy milyen jót tett vele az az ember, akit Jézusnak hívnak. Futótűzként terjed a híre. A nagy eseményt újra el kell mondania a vezető embereknek is, akik már nem örülnek vele együtt. A meg nem értés falai között felismeri Jézusban a prófétát, aki egész létével Istenre mutat. A vezetők dühe a fiatalembert kizárja a zsinagógából, még félelemtől megbénult szüleit is eltávolítja tőle. Egyedül marad visszavonhatatlanul. Új élet kezdődik számára Isten és az ő Küldötte körül, aki megkeresi őt, a Templom(á)ból Elűzött a Templomból kitaszítottat, és feltárja neki mély közösségüket egymással és Istennel: Ő az Emberfia, aki azért jött, hogy látóvá tegye azokat, akik felismerik saját vakságukat, és rábízzák magukat a mélységeket átlátó Istenre.
Vajon én észreveszem-e vakságaimat? Lehet, hogy megszokott életvitelem, szórakozásaim, kitűzött céljaim után loholva szem elől tévesztem Krisztust? Pedig úgy indult az egész, hogy Őt keresem, nem? Sámuel próféta is rögtön tudta, ki az Isten választottja Izáj daliás fiait látva. Ám Isten a szívet nézi, nem a külsőt (vö. 1Sám 16,7), és egy vörös hajú, szeplős sihedert választott. Szomjazzuk Krisztus látását Pál apostol szavaival: "Ti, akik egykor sötétség voltatok, most világosság vagytok az Úrban. Éljetek hát úgy, mint a fény fiai! A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság, egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében." (Ef 5,8-10)