Kulacstöltés
elmélkedés az Évközi XIX. Vasárnap szentírási szakaszaihoz
Ha kitikkadva a nyári melegben túránk során egy iható forráshoz érünk, amelynek hőmérséklete mintegy fele a kulcsainkban lötykölődő maradéknak, itt a kulacstöltés ideje. Kiönteni, ami maradt, lesétálni a forráshoz, sorban állni, majd leguggolni, és türelmesen megvárni, míg a csordogáló vízzel megtelik minden kulacsom.
Valójában erről a mozdulatsorról szól ez a vasárnap. Illés mondata: "Én sem vagyok különb atyáimnál." (vö. 1Kir 19,4) elvezet bennünket addig a pillanatig, amikor a legnagyobb próféta szembesült a sokéves elkeseredett küzdelemben megkérgesedett szívével, amely négyszázötven Baál-próféta halálát okozta a Karmel-hegyen, ráadásul Isten nevében, pedig Isten nem kért ilyet. Ekkor meglátta magát, mint egy kegyetlen Istent hirdető, haragvó prófétát, és azt mondta: "Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!" (vö. 1Kir 19,4) Megundorodott magától, önteltségétől, izzó gyűlöletétől, és döntött: kiöntötte szívéből a maradék, poshadt ízű haragot, "leült egy borókabokorhoz" (vö. 1Kir 19,4), és sorban végiggondolta, mit mindent tett az elmúlt esztendőkben, majd ahogy elfogytak a gondolatai, türelmesen megvárta, míg Isten szava megered, és a csordogáló vízzel megtelik kiüresedett szíve, feje, lelke, mindene.
Ugyanerre a mozdulatsorra vezet bennünket Pál apostol is: ti "meg vagytok jelölve a megváltás napjára" (Ef 4,30b) - mondja; kezetekben van a kulacs, ami alkalmas, hogy fölfogja a hűsítő forrásvizet. Mégis a "keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás" (Ef 4,31a) pocsolyaízű, langyos vizét dédelgetitek benne. Öntsétek ki ezt a szomjat nem oltó löttyöt lelketekből, és guggoljatok a forrás mellé. Engedjétek, hogy mellette időzve megtisztítson, és üdévé tegyen benneteket újra: "legyetek inkább egymás iránt jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak" (Ef 4,32a)
Le kell guggolni, megsemmisülten, szomjasan Isten mellé, kifogyva a szóból ahhoz, hogy befogadhassuk őt. Akik így érveltek: "Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?" (Jn 6,42), azok még mindig mindent érteni, tudni, irányítani akarnak. Csak amikor észreveszem, hogy már rég csak langyos, zavaros vizet iszom, ami nem hűt le, nem frissít fel, amitől ugyanolyan önfejű és ingerült maradok, akármennyit is kortyolok belőle, csak akkor kezdek vágyni rá, megnyílni előtte, hogy befogadhassam. Ez pedig csak a forrás mellett következik be. Egész addig görcsösen markolom a kulacsom, és őrzöm az alján a langyos vizet, mert nekem magamtól másom nincsen. Le kell rogynom Illéssel a borókabokor alá, hogy az Úr angyala irgalmasan megcirógathasson: "megérintette, és így szólt hozzá: Kelj föl és egyél!" (1Kir19,5b) Csak így veszem észre, hogy "ez az a kenyér, amely az égből szállott alá." (Jn 6,58a) Végre hallhatom tisztán csobogását:
Aki hisz bennem, annak örök élete van." (Jn 6,47b)