Kényes Korsó

elmélkedés Karácsony ünnepének szentírási szakaszaihoz

"A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be." (Jn 1,5)

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember meg a felesége. Nem ismerték a bővelkedést még hírből sem, mert soha nem volt nekik sok semmiből, hacsak nem éhes szájból, mert gyermekük az született nyolc is sűrű egymás után. Volt aztán sivalkodás az asztalnál a szegény ember házában, mert ezek a gyermekek mintha éjjel-nappal éhesek lettek volna.

Vett egyszer a szegény ember a vásárban egy jókora korsót. Szép, mázas edény volt. Gondolta, meglepi a feleségét, hogy ne kelljen annyiszor felugrálnia az asztaltól a kis csuprukkal, hogy vizet töltsön a szomjas lelkecskék poharába. Ez a korsó szép kecses fejecskéjével, csücsörítő szájával, méretes termetével egyszerre sok víz feltálalását, poharakba öntözgetését tette lehetővé. Örült is az asszony az új edénynek, és rögvest használatba vette.

A korsó is örült, amiért oly sokan megcsodálták, és kacéran fényeskedett az asztal közepén. Jól esett neki, hogy unos-untalan kézről kézre jár, és büszke volt, amiért a víz, amit belé mertek, csücsörítő száján keresztül ügyesen a poharakba talál. Ugyan kicsit csalódott volt, hogy nem egy kocsmába került, ahol talán még többen kézbe vennék, és még több poharat tölthetne tele, de a szegény ember házában nagy becsben tartották, mindig szépen elöblítették használat után, így aztán elégedett volt a sorsával.

Amikor épp nem ült senki az asztalnál, és a korsó a többi edény közé került, kényeskedve állapította meg, hogy milyen jó, hogy nem tartanak benne mindenféle ételt, amelynek átvenné az illatát, beinná a szaftját, hanem csak tiszta, friss vizet töltenek bele, és azt is mindjárt kitöltik a poharakba. Mondta is a többi edénynek: "Jaj, milyen rossz nektek, hogy ételeket főznek, tárolnak bennetek! Még szerencse, hogy nekem nem kell állandóan őriznem magamban valamilyen ételt, hanem kedvemre csücsöríthetek a poharak hadára, beléjük öntözve a bendőmből a friss vizet. Így élhetem vígan a magam életét." Hiába mondta neki a zsíros bödön, hogy őt egyáltalán nem zavarja, hogy zsírt tárolnak benne, sőt, szépen ki is fényesedik tőle, és hiába szőtte tovább a szót a leveses fazék, hogy ő bizony nem bánja, hogy átjárják tetőtől talpig a jobbnál jobb ízek, zamatok, illatok. Minden jó szó hiába szólt, a korsó kényeskedve elhúzta száját, és elfordította a fejét. El is nevezték őt az edények Kényes Korsónak.

Sokáig kényeskedhetett a korsó a szegény embernél. Ám ahogy teltek-múltak az évek, változott az élet a házban. Felcseperedtek a gyerekek, és egyre kevesebben ültek az asztalnál. A szegény ember és a felesége pedig megöregedett. A férfi mindig szeretettel nézte feleségét, ahogy sürög-forog tálaláskor, és egyszerre csak arra lett figyelmes, milyen nehezére esik az asszonynak a vizes vödörből teletölteni a korsót, meg hogy a víz nem is fogy el már az étkezéskor. A megfigyelést elhatározás és tett követte. A következő vásárban a szegény ember vett egy kisebb csuprot a fazekastól, hogy ne kelljen feleségének akkorát emelni a tálaláskor. Ezzel a Kényes Korsót levették az asztalról, és a többi edény közé állították.

Onnantól benne is ételt-italt tároltak a háziak. Prüszkölt, toporzékolt is ettől rendesen. Sőt, dühében könny szökött a szemébe. Erre már az asszony is fölfigyelt. Bár semmi repedést, semmi sérülést nem látott a korsón, a döngölt padlón mégis meglátszott, hogy a korsóban tárolt étel levét a Kényes Korsó valamiképp kikönnyezte. Az asszony innentől a korsót nem használta semmire. A korsó pedig egyre elkeseredettebb lett, dühében egyszer nagyot roppant, és az alja levált róla. Ekkor a szemétdombra hajították az alját és az egyben maradt testét egyaránt. A Kényes Korsó ekkor magába szállt. Visszaemlékezett a zsíros bödön és a leveses fazék szavaira, és megbánta, hogy ő nem akarta befogadni és megőrizni, amit beléöntöttek. Lelkiismeretfurdalás támadt benne, hogy annyi éven át, csak gyorsan letudni akarta a víz kiöntését is, és hogy mindig csak ő akart lenni a középpontban. Ettől kezdve a korsó próbálta jóvá tenni, amit elrontott az életében. Az alja bogaraknak kínált menedéket a szél, a fagy és a nap heve elől, megőrizte őket, ahogy addig semmi mást. A korsó teste pedig befogadta a szelet, aki belebújva szépen muzsikált. A korsó a szél zenéjébe fűzte a maga énekét, és eldudorászta mindenkinek, hogy milyen szép is az, amikor befogadjuk életünkbe tiszta szívvel azt, aki eljött közénk.

Vajon mi befogadjuk-e a kicsi Krisztust, aki betölt minket szeretetével? Vagy csak azt akarjuk, hogy minél hamarabb túljussunk rajta? Akarjuk-e, hogy átjárjon bennünket az illata, íze, zamata, világossága? Akarunk-e hasonlítani rá?