Az elvesztés művészete

elmélkedés az Évközi XXIV. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

Sok mindent el tudunk elveszíteni: kulcs, uzsonnás doboz, sál, sapka, tolltartó. Szerencsére sok minden előkerül aztán, vagy ha nem, veszünk egy újat, jobbat, divatosabbat. Így hamar túllendülünk az elvesztés fájdalmán, szégyenén; elfelejtjük az elkallódott tárgyat, és máris örülünk az újnak. Pedig a tárgyak elvesztéséből sokat tanulhatunk. Próbáljuk meg egyszer nem rögtön pótolni, ami hiányzik! Már megszoktuk például, hogy van egy háztartási eszköz a lakásban, ami megkönnyíti az életünket; vagy egy ruhadarabunk, amit szeretünk hordani. Egyszer csak tönkremegy, és nélkülöznünk kell. Hagyjuk egy ideig, hadd érezzük, ahogy űrt hagy maga után! Nem baj, ha tétován megállok, hogy ezt vagy azt hogyan oldjam meg nélküle, vagy hogyan öltözködjem ennek hiányában. Ezek a tapasztalatok képesek rádöbbenteni, hogy mennyiféle segítségre szorulunk, és mennyire kiszolgáltatottak vagyunk.

Nemcsak tárgyakat veszítünk el, hanem sokszor egy egész életet. Amíg magunkat védjük, nehezen megszerzett életszínvonalunk biztosítására fordítjuk minden energiánkat, elrobog mellettünk az élet. Mindent megadunk gyerekeinknek, csillogó-ragyogó élményekkel vesszük őket körül, de nem látnak bennünket sírni, nem hallanak minket szükségben imádkozni, mert mindig azonnal betömködjük a hiányokat, hogy véletlenül se lássák veszteségeinket. Mindent megkapnak tőlünk az élethez, csak élni nem tanítjuk meg őket. Fájdalommentes mindennapokhoz szoktatjuk őket, amelyek egyetlen célja, hogy nekik személy szerint minden a lehető legkellemesebb legyen. De vajon létezik-e ilyen élet? Keveseknek minden bizonnyal, de milyen áron? "Ha valamelyik testvérnek nem volna ruhája és nem volna meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: "Menj békében, melegedj, és lakjál jól!", de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna?" (Jak 2,15-16) Bárcsak jelentkeznének családjaink a Caritas Csoportba, hogy félévente egyszer-kétszer ők hozhassák el vasárnap reggel az adományokat, és ők oszthassák szét egy kétórás családi program keretében a rászorulóknak! Ám ha minden időmet lyukak betömködésével töltöm, és azzal ámítom magam, hogy nem szenvedek szükséget semmiben, hogyan érezném át mások szükségét? Hogyan edzeném magamat és gyermekeimet még nagyobb szükségek legyőzésére?

Hátamat odafordítottam azoknak, akik vertek, arcomat pedig azoknak, akik tépáztak. [...] Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem." (Iz 50,6a.7)

Óvjuk magunkat, családunkat a legkisebb fuvallattól, ahelyett hogy szélcsendért imádkoznánk az orkánerejű szélben szeretteinkkel egymásba kapaszkodva. Ne csodálkozzunk, ha erőtlenek gyermekeink imádságai egy jobb jegyért, sikeres dolgozatért! Ha nem küzdenek meg velünk együtt a mindennapokért, nem gyakorolják az önfeláldozást a jótettekben, akkor csak önzésre tanítottuk meg őket, nem pedig egy boldog életre. Engedjük meg a veszteségeket, hogy az életet ne vesztegessük el. "Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt." (Mk 8,34b-35)