Anyacsavar

elmélkedés az Évközi XXX. Vasárnap szentírási szakaszaihoz

Mint minden férfinak, nekem is van kincsesládám. Ebben gyűjtöm a tönkrement háztartási eszközökből kimentett csavarokat, anyacsavarokat, szegeket, alátéteket, amelyek - "Sose lehet tudni! - még jók lehetnek valamire. Aztán ha elakadok egy ház körüli feladattal, azzal kezdem, hogy feltúrom a kincsesládát, és kutatok a megoldás után. Legtöbbször az anyacsavarokat keresem, mert leginkább épp azok szoktak meglazulni és elveszni. Kotrok-keresek, melyik anyacsavar tudná átölelni, biztosan magához szorítani elárvult csavaromat, amely kiáll egy szék támlájából vagy egy háztartási eszköz tartószerkezetéből.

Az Atyaistennek is van kincsesdoboza. Benne a Szabadítóval, Jézus Krisztussal. Mi is sokszor meglazulunk, berozsdásodunk... addig tekergünk erre-arra, amíg elveszítjük biztonságunkat, orientációnkat. Ma tudatosan lazítják fel és teszik esetlegessé Isten nélküli hatalmak kapcsolatainkat, személyiségünket, teremtett mivoltunkat, hogy elárvultan, hasznavehetetlenül tengve-lengve manipulálhassanak bennünket. Ám Krisztus így szól az Atyához: "Íme, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól." (Jer 31,8a) Mivel rendkívül fontosak vagyunk számára, közvetíti felénk az Atya jóságát: "Bátorság! Gyere, téged hív!" (Mk 10,49c) Hív, hogy újra az anyacsavar igájába hajtsuk nagykorúsodni akaró, serdülő, lázadó fejünket. Hogy újra szeretve, biztonságban, átölelve legyünk, és felismerve vakságunkat, nagyot álmodjunk, és kérjük az URat: add,

Mester, hogy lássak" (vö. Mk 10,51b).

Ahogy az Isten anyacsavarként magához szorít, te is átélheted, "a hited megmentett téged" (vö. Mk 10,52a). Az Atya Krisztus Titokzatos Testében egybeépülve felemel bennünket a gyermeki méltóságba, és így szól hozzánk: "Fiam vagy te, ma szültelek téged." (Vö. Zsid 5,5b) "Ezt a tiszt[es]séget magától senki sem vállalhatja, csak az, akit Isten meghív." (Vö. Zsid 5,4) Ez a meghívás erősödik bennünk, "hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik" (vö. Mk 10,47a). Ezért bátran elköteleződik bármelyikünk az istenes életre, hitével messze lát, és Krisztusban bizalomra lelve "megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik." (Zsid 5,2) Így kapaszkodunk össze megbocsátásban és szeretetben Isten családjává, és bár "többen ránk szólnak, hogy hallgassunk, de mi annál hangosabban kiáltjuk: Szabadító Kősziklám, Dávid fia, könyörülj rajtam!" (Vö. Mk 10,48)